Egyik karomra bilincset raktok, a másikra szárnyakat

Lefogtok, de tömitek belém a lángoló vágyakat

Kapkodom a fejem, merre repüljek, utam nem találom

Összetöritek a jól felépített üvegvilágom

  

Elvártok hűséget és szerény alázatot

Szerelemért dobjak be minden áldozatot

Biztonságot ajánlotok, de érzéseket nem

Egyikőtök sem akarja látni, mi lesz majd velem…..

 

Csodákat mutattok, aztán bekötitek a szemem

Megforgattok, figyelitek, szakadékba mikor esem

Sóhajaitok utolér, de egyik sem igaz tudom

Hitem elég, szívem pusztul, nem tudom, miért hagyom

 

Egyre csak pörgök, veszettül szűkül már a kör

Ördögi jó kis terv ez, ki lesz, ki megmenekül

Vágtázok az idővel, az egyik biztos vesztes út

A másikról sem tudom, örök életet nyújt……

Nagyanyámat pár éve temettük. Ahogy ott álltam a ravatalnál kicsinek láttam, viasszerű arca, mintha nem is az övé lett volna. Nem, ez nem az én nagyanyám volt. Nem az én nagyanyám feküdt ott fagyottan, lefedve a műanyag fóliával, ahogy kihúzták a tepsit. Rózsaszín hálóing volt rajta, de csak az arcát néztem és nem tudtam volna bizton állítani ,hogy ő az. Apám akkor rosszul lett. Sosem így emlékezek rá.

Nagyanyámra úgy emlékszem, hogy mérhetetlenül kemény asszony volt világ életében. Két fiút nevelt fel és ahogy mesélte, elveszített egy lánygyermeket. Lehet, ha lánya is életben marad, nem ilyen kemény a szíve és az élete. Anyámat nem szerette, próbálta ő, de sehogy sem ment, falakba ütközött, bármerre is próbálkozott, nem bírta anyámat betörni. Nagyanyám a dédi keménységét és határozottságát örökölte. Nem tűrt ellentmondást. A család iránti elkötelezettségét, azt, hogy a nő a családfő, az összetartó erő, benne egyesül a mindenség, ezt mindenek felett vallotta. Engem szeretett, próbált terelgetni, több-kevesebb sikerrel.

Nagyanyámra sokáig haragudtam. Kicsi koromban állandóan templomba cipelt, pedig a tv-ben rajzfilm volt, magyarázd meg egy gyereknek, hogy a Jézuska a templomban fontosabb, mint a macska-egér mese....utáltam miatta, pedig kaptam mise után fagyit. Én most már tudom, nem a mise volt ott a fontos, csak, hogy anyámtól külön, ketten legyen velem nagyanyám egy olyan helyen, ahol biztonságban érez engem és önnön-magát. A templomot nem szerettette meg velem. Ez nem sikerült neki. Később mondott erre nekem valamit, de ezt majd később leírom.

Nagyapám és nagyanyám a két kezével építették fel a házat, ahol éltek. A konyhában kiskoromban volt egy sparhelt, mama ott sütötte a bableveshez a vakarcsot, mindig azt kértem hozzá. Ami a két kezéből született, az nekem mindig csoda volt. A tészták, a linzerek, a vakarcs, a sajtos pogácsák, de a sima kacsazsíros kenyér is mennyei volt nagyanyámnál. Igen, talán a zsíros kenyér volt a legfinomabb. Mikor ott aludtam mamánál, még felnőttebb koromban is, beszeldelte a kenyér héját, csak harapni kellett, megszórva durva sóval, meg paprikával, hozzá a kertből paradicsom meg paprika. Könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut az a viaszos vászon terítő, a kis berepedezett vágódeszka, pont egy jó öles karéj kenyér fért el rajta, meg az a pöttyös zománcos bögre, amiben a kakaót rakta elibém nagyanyám reggelente.

Apám és keresztapám, míg mama meg nem betegedett, féltek tőle, mint a tűztől. Sose mondták, de akkor nem volt nagy dumálás, meg káromkodás, ha mama a közelben volt. Nem egyszer némán szürcsölték az aranyló húslevest a nagy langák, ha nagyanyámnak megvillantak a szemei. Sosem láttam ilyen viharos barna szemeket, mint az övé. Egy pillantással helyre tudta rakni őket. Emlékszem, egyszer talán keresztapám, vagy apám kapott is egy nagy tockost az asztalnál tőle, mert azt merte mondani: "Berakok még két húst méla undorral a gallér mögé Édesanyám"...na, repült is a maflás. Remekül főzött, az étellel való viccelődést a legcsekélyebb mértékben sem tűrte. Minden falatért hálát adott, amit a kert és a tyúkól ajándékozott nekünk.

Sok emlékem van róla, pár dolog : például sosem láttam szoknyában. Mesélte, a Finomítóban volt fűtő, mikor pár siheder megszólta, hogy: "lovas nemzet a magyar...". Szegénynek a rengeteg állástól, meg a bolgárkertészeti munkáktól görbék lettek a csontjai, nyugdíjas korára a lábai sem a legegyenesebbek voltak már, a kis piszkokat a portás helyre is rakta, másnap bocsánatot kértek tőle. Én sem hordok szoknyát. Valahogy nem illik hozzánk a szoknya.

Biciklizett télen-nyáron, nem zavarta a nagy cidri sem.

Páva-körbe járt, míg bírta, járt az öregasszonyokkal énekelni vidékre, odafelé a vénasszonyok messiás-dalokat énekeltek, visszafelé meg mindenféle pikáns dalokat. Visszafelé mama nem énekelt sosem.

És itt jön az emlékek között újra a vallás. 22-24 éves voltam már, mikor elkezdtem mindenféle ezoterikus dologgal foglalkozni. Nagyanyám még jó egészségben volt, vagy legalábbis nem mutatta, hogy beteg lenne. Hogy közelebb kerüljünk, elkezdett ő is ilyen cikkeket olvasni, mindig, mikor mentem hozzá, előszedett egy halom újságot, kivagdosta a horoszkópomnak megfelelő dolgokat és büszkén mesélte, ő elolvasta ezeket, beszélgessünk róla. Mondtam neki, nem muszáj ezt csinálnia, erre azt mondta, " Kislányom. Hogy te nem hiszel az egyházban, az egy dolog. De valamiben hinni kell. Ha te ebben hiszel, hagyom, támogatlak, nézd meg, tapasztald meg, aztán majd meglátod." Szóval nem állt az utamba, pedig amilyen keményen tudta irányítani az embereket nem gondoltam volna, hogy engem szabadjára enged.

A fiúim közül mindet szerette, vagy engem nem akart megbántani, hogy mutatja az utálatát. Aztán, mikor kiderült, mekkora gazember némelyik, az ő kis nylon-otthonkájába sírtam a fejem. Zuramat első pillanattól fogva szerette. Meg is mondta, ő lesz a férjem. Meg az unokával zargatott egyfolytában. Hogy ő dédimama akar lenni. Hogy én 25 évesen öreg vagyok, ketyeg a biológiai órám. Mondtam: "mama, várjunk még ezzel...." Az esküvőnkre már nem tudott eljönni.

Miután több évig nagyapámat pelenkázta és forgatta azt a hatalmas testet, beteg lett. Felnyitották, mondták, kivesznek ezt-azt. Kivették. 40 centit. Aztán megint felnyitották. Azt már nem kellett volna. Találtak, ami találtak, összevarrták, nem nyúltak semmihez. 6 hónap múlva meghalt. Papa mondta, neki olyan nagyot dobbant akkor a szíve, mintha a melléből tépték volna ki egészben. 52 évet éltek le együtt.

Nem maradt más utána nekem, csak a gyűrűje, az egyik órája, egy fekete lakkbőr táska és egy szövetkabát. Miután papa is elment, utánahalt mamának, apám öccse mindent eladott. A kis házat, a kertet, mindent. Nem maradt semmi, csak ami bennünk van belőlük.

Mostanában sokat gondolok rá, biztos sokszor villog a barna szempár, ha hülyeséget csinálok, biztos megdorgálna, biztos megsimogatna a remegős kezével....biztos. Hiányzik mostanában.

Egyre inkább.

 

 

Azért, mert én nem szeretem a politikát, ellenben a Költészet Napja van, azt meg nagyon szeretem, íme Nektek egyik nagy szerelmemtől, Faludy Gyuri bácsitól egy gyönyörűség:

CHANSON A PÁRIZSI SZÉPASSZONYOKRÓL

Szeress brit dámát: régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt: lassú tánctól
vonagló, lomha kéjű nőt,
sápadt, görög szajhát Bizáncból,
arany-termekben vénülőt:
szeress nagymellű, lágy flamandot,
ki untan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Keresd szláv hitvesed szemében
alkony táján a nagy talányt:
ölelj cigánylotyót a réten,
szeress arab nőt, perzsa lányt,
borulj sudár, fehér hasára,
mely hűs, akár a gyík hasa:
hágj fel Madonnád ablakára
lajtorján május éjszaka:
hajolj mór rabnőd íriszére,
hol zöldessárga fény lobog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Utazz s hajózd be mind a tengert,
kutass fel messze népeket,
imádj kígyójárású berbert,
kívánj nagylábú németet:
várd hölgyedet brokátruhában
Toledó őszi lombja közt,
vagy kurtizán a Szuburában
forgasson tejszín combja közt:
szeress zsidólányt, búst és édest,
mint május éji ó-borok:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

JEGYZET:

Tudom, hogy vannak még ezerszám,
örmények, lappok, négerek,
sárgák, oly aprók, mint az öklöm,
s mindig csak csókra éhesek,
hinduk, litvánok, svédek, írek,
bretonok, szerbek, angolok:
de egy sem csókol úgy e földön,
mint a párizsi asszonyok.

Ímé, éljen a Költészet Napja!

Eszterrel, anyám új pasijának (akihez azóta már hozzáment) a lányával jól kijöttünk. Együtt aludtunk, egy ágyban, együtt pasiztunk, együtt mentünk mindenhová, olyanok lettünk, mint a nővérek.  19 évesek voltunk. A nagy szeretet közepette a tágabb családról sosem mesélt nekem.

Egyik éjjel, mikor aludtunk, forgolódós lévén erősen szájon vágtam álmomban, miután nyomatékosan, saller beígérése közepette átparancsolt a kisszobába.

Másnap is ott készültem elaludni,(ez sokszor előfordult, szünet lévén) csakhogy közben betoppant késő éjjel egy magas, hosszú hajú srác, egyenesen Franciaországból hazatérve, mondván, otthon hagyta a kulcsát és nem akarja a nénit felkelteni, így ő ma itt alszik. Akkor tudtam meg, hogy Eszternek bátyja is van, aki rég elköltözött, és most a nagynéninél lakik. Hát, mivel én kitiltott voltam Eszter mellől, osztoztunk a régi kisszobán a rejtélyes fiúval. Rendes volt, ledobta a hálózsákját a sarokba, én az ágyon húztam meg magam és villogó szemekkel nézegettem a fiút, aki felborzolta a kedélyeket a hirtelen megjelenésével.

Egyszer csak közelebbről hallottam a hangját, odahúzta a hálózsákot az ágyam mellé, onnan folytattuk a mesélést egymásról, magunkról, ő Párizsról, a tengerről, miegymásról. Egy idő múlva már az ágy szélén ült, majd miután én hasra vágtam magam lányos zavaromban, ő a hajam kezdte el babrálni. Én azt hiszem, már a párnából loptam oxigént, belefúrtam az arcom, az elektromos kisülések szinte sercegtek a levegőben, mikor maga felé fordította az arcom és megcsókolt. Vibrált, égetett, iszonyatos izgató volt, ott az az idegen fiú és én, abban a kisszobában, miközben a húga aludt odaát és senki sem tudta, mi is történik. Mellettem aludt el.

Másnap, mikor felébredtem ő már eltűnt. Felkeltem, Eszternek nem tudtam, mit mondjak, így inkább hallgattam nagyokat. Őt a kertben találtam. Mosatlanul ette a szedret, vagy epret, arra már nem is emlékszem. Zavarban voltunk. Ott, a nap alatt méregettük egymást, én a kis csitri és ő, aki akkor már 26 éves volt. Úgy látszik, nekem a hét év korkülönbség jött be akkoriban. Iszonyúan tetszett, hogy hosszú a haja, olyan sámsoni erő sugárzott belőle, nagyon izmos volt, és nagyon szépek voltak a szemei. De elsősorban okosnak találtam. Persze, hozzám képest egy tőlem hét évvel idősebb fiú nem nagy erőlködéssel volt okosabb és olvasottabb. de ez nagyon imponált.

Jött az este és ő megint eljött. Eszter akkor már valami gyanút fogott, nem szokott a fiú olyan sűrűn hazajárni, ők nem is jöttek ki valami jól....hoppá, hát nem is miatta jött akkor.....Telt-múlt az este, megint nem lehet már a nagynénit ilyen későn felcsengetni, ott kell, hogy aludjon a kisszobában. És ott aludt. Illetve csak hajnalban szenderedett el a bal vállamhoz simulva, meztelen bőrünk a kis egyszemélyes ágyon, a hófehér lepedő alatt a hófehér szeretkezésünk után.

Reggel elállt a szó, az apja jött engem kelteni és ott találta a fiút mellettem, összegabalyodva aludva velem. Felkeltünk, nem kérdeztek semmit én pedig nem értettem semmit. a fiú beszélt az apjával, majd hazament. Pár napig nem esett szó semmiről és én vergődtem, sírtam, azt hiszem, szerelmes lettem, életemben először igazán.

Ő megijedt, hogy sokkal idősebb nálam, hogy nem tudja, mit kezdjen velem, hogy azt sem tudja, magával mit kezdjen. Két hét kellett neki. Hivatalosak lettünk.

Egy évig ingáztam Pest, otthon és közötte. Ha nyugalmat akartunk, nála voltunk, anyám állandóan vagy gyűlölt minket, vagy a deviáns majomszeretettel nyaggatott, ami rosszabb volt a gyűlöleténél is, mert azzal járt, hogy 5 percenként ránk nyitott. Bár, már tudom, az nem a majomszeretet volt, az vegytiszta irigység.

Újabb év után összeköltöztünk albérletbe. Még sosem volt 1 hétnél hosszabb együtt nyaralásom sem senkivel. A lakás kicsi volt, 30 nm, de jó helyen volt. Igyekeztünk úgy berendezni, hogy minden praktikus legyen. Nem volt nehéz, nekem semmim sem volt, mindent tőle hoztunk.

Nem volt egyszerű az az egy év. Akkor az elején úgy gondoltam, neki akarok majd szülni, jó apa lesz, hozzámegyek 2 év múlva és mint vidéken szokás volt, 23 évesen már ringatom a közös bébit. Nem így volt.

Elkezdtünk veszekedni. Vagyis én, mert őbelőle kitört a felnőtt, kitört a FÉRFI és olyan kisebbségi komplexusaim lettek, hogy majd bele pusztultam. Tehát veszekedtünk, aztán viharosan szeretkeztünk. Az utolsó hetekben több volt a vita, mint a szex. Én nem tudok spórolni, nem jól vágom a húst a pörkölthöz, nem jól teszem vissza a wc papírt a tartóba és nem jól nyomom ki a tubusból a fogkrémet....ezek csak pár dolgok a rám aggatottakból. De még akkor is szerettem.

Aztán kimentünk együtt Franciaországba. Két hét szabim volt. Neki három. Egyedül jöttem vissza, ő Párizsig felkísért Cap-Ferret-ból, aztán visszavonatozott, mert ki akarta használni azt az egy hetet még. Sosem fáj addig semmi annyira. Mikor hazaért, nekem esett, nem volt jó akkor vele lenni.

Később történt valami. Sosem olvasom el mások levelét, de egyik nap kint hagyott egyet. Rólam írt benne. Nem értem meg őt, nem értem meg a lelkét. És ezt egy nőnek írta. Nem szóltam neki, hogy elolvastam, csak csendben haldokoltam. Aztán egyik nap reggel azt mondta, hogy este beszéljünk, két dolgot szeretne mondani, az egyiket el is mondja inkább rögtön, hogy szeret. A másikat inkább este, de nem aggódjak, nincs semmi baj. Én a melóhelyen mondtam a lányoknak, ők rögtön már tekerték a gondolatokat, biztos megkéri a kezem, stb. Nem az volt. Költözzünk szét egy kis időre, mert gondolkodnia kell. Nekem pedig, mint utólag megtapasztalta, ilyet nem kell inkább mondani, mert akkor megigényeltem a szállóra a költözési engedélyt és két hét múlva felköltöztem Pestre. Mikor utoljára együtt voltunk, hideg volt a bőröm tőle....Kutyaharapást szőrével, bulizni mentem, bepasiztam. Másnap találkoztam vele, beszélni akart velem, ottmaradtam, szeretni akart, nem hagytam. Akkor aludtunk utoljára egy légtérben. Már nem egy ágyban.

Két hónap múlva, októberben levelet írt, könyörgött, jöjjek haza, bocsássak meg, szeret, nem tudta, mit veszített el, inkább öljem meg, de ne hagyjam magára. Nem mentem vissza. Szilveszter után megint találkoztunk, remegett, mikor hozzám ért, sírt, szarul nézett ki. Akkor azt mondta, nem fog mást szeretni sosem. Kiröhögtem.

Két évig nem beszéltünk. Két év kellett az új kapcsolatomban ahhoz, hogy elérjen hozzá a rezgésem, hogy szenvedek, mint egy kutya. Az új kapcsolatom az a fiú volt, aki a barátnőmmel is ápolt "jó" kapcsolatot.

Ő megérezte. Mikor már 47 kilósan alig tartott össze a szentlélek, felhívott. Addig nem mert. A mai napig nem tudom, kitől tudta meg, milyen állapotban vagyok. Találkoztunk. Beszélgettünk. Kérte, hogy hagyjam el az akkorit. Hogy emeljem ki magam a dögvészből. Nem ment. Barátok lettünk. Akkor azt mondta, hogy ha akkor találkoztunk volna, nem négy évvel azelőtt, akkor gondolkodás nélkül elvett volna. Akkor nem röhögtem ki. Csak mosolyogtam. Kicsit fájdalmasan.

Soha nem volt azóta köztünk semmi. A mai napig tartjuk a kapcsolatot. Régen havonta összejártunk, vacsorázni mentünk, csak mi ketten, a lányok reménykedtek benne, hogy talán még egy esély, de nem hagytam.

Itt is olvas engem. Szeretem őt, kicsit már olyan, mint egy jó szellem, kicsit, mint az elveszett bátyám, kicsit minden, mindenből. Születésnapomon késett három órát. Leordítottam a fejét. Igazságtalan voltam. Nem kértem bocsánatot. Most teszem meg. Ne haragudjon rám. Bár, szerintem ő már nem emlékszik rá ennyire. Az ember mindig azt bántja, aki számít neki. Ő viszont elnéző már velem. Azóta viszont nem tudtunk találkozni.. Csak levelezünk, írogatunk, telefonálgatunk.

Sok év után van valakije Londonban. Örülök neki. Lehet, hogy  ő is kimegy. Nem szeretném. Messze lesz. Jobb lenne itthon.

Végül is mindegy, úgyis érzi a rezgésem. Ha baj van, jelzi neki a radarja.

Ölellek Téged Jules!

 

 Reggel, ha nem kell felkelni korán, ha érzed a frissen őrölt kávé illatát, ha a metró 1 percen belül érkezik, ha nem másznak az aurádba, ha a helyed átadod és a néni mosolyog, ha végre elkezd olvadni a hó és mégsem fröcsögi össze a gatyád, ha a büfében nincs kilóméteres sor előtted, ha friss a zsömle, ha a citrom nem üveges, ha hazaérve körbetáncol a kutya (megfelelő háziállat-házigyerek kéretik beilleszteni), ha azt mondják, szép vagy, ha megsimogatnak, ha iszol egy pohár finom vörösbort, ha friss az ágynemű, ha kedvenc szól a rádióból, ha kézzel írott jó levelet kapsz valami régi baráttól, ha lenyalod a sütikrémet az ujjadról, ha beállsz a zubogó víz alá, ha süti a nap az arcod, ha fekszel a fűben, ha az ultrahangos orvos végre bólogat, ha a kedvesnek mosolyog a szeme, ha édes a csók, ha színes virágok vannak a parkban, ha gólyák kelepelnek a villanypóznán, ha forró a töki pompos, ha már lehet fürdeni a tóban, ha egy szál pulcsiban ülhetsz a kávézó teraszán, ha egészséges vagy, ha belenéz egy gyerek igazán mélyen a szemedbe és rád vigyorog, ha tavaszi szélben sétálsz a hegytetőn......

 

.....és, ha ebből csak pár dolgot élsz át naponta, akkor már nem olyan rossz a világ.....nem?

:-)

 

Már robotnőt is lehet venni-rendelni. Hát az agyam elszáll. Beszélgettünk az egyik biztonsági sráccal itt nálunk, ő mondta, látta egy újságban, tökéletes csaj ült egy széken, kis bugyikában, meg valami fölsőben és robot volt. Megint ezek a japánok basszus.

 

Ezzel a robottal lehet khmm, szóval azt is csinálni….hát, vizuális vagyok, a bősz férfi nekiesik, mint bolond gyerek az anyjának és azután mi van? Fekszenek egymás mellett és a kvantumfizikáról beszélgetnek? Mert lehet vele beszélgetni is. Állítólag. Megint elképzelem, a robot néz rád értelmesen, ad egy faxhangot, te meg valami idegen nyelven püttyögsz neki kettőt….kész röhej.

 

Krisztiánnal még azt is megvitattuk, nem jó a robot, mert mi van, ha lemerül benne az aksi? Reggel elmész dolgozni,  csajt rárakod a hálózatra, egész nap ücsörög, vagy fekszik, attól függően, milyen típust kérsz, este meg hazaérsz és úgy fel van töltve, hogy le se vakarod magadról….És hogy viszed szervízbe? Dobozban nem tudod, beteszed a hátsó ülésre? Kézen fogva viszed a robot dokihoz?

 

Másik dolog, hogy nézzen ki? Viszel egy fotót, nesze, ilyen legyen, nagy mellekkel, szőke hajjal, hasonlítson a szomszéd Terikére, a szája meg az óvónő Zsófiéra? Legyen kék a szeme, vagy esetleg zöld? Vagy többféle fejjel is meg lehet rendelni őket? Hétfőn erős 40-es, kedden tini, szerdán konszolidált üzletasszony-sminkes, csütörtökön szakadt punk taréjjal?

 

Szex után beviszed magaddal a zuhany alá és kislaggolod? Vagy fő az óvatosság, gumival? Nehogy teherbe essen???? (Kis terminátorJ)))))))))

 

Nem főz, nem mos, nem vasal, nem csinál semmit, csak testi kiszolgálószermélyzet. Be lehet programozni, tantraikus örömökre, szado-mazora, az isten tudja mire. Hol vannak már azok a vicces kis guminők, akik tátott szájjal, fröccsöntött testtel kínálták magukat a szexboltok polcain összecsomagolva? Rajtuk még lehetett röhögni a piás estéken, mikor a haver előszedte a szekrény mélyéről, hogy lám-lám neki még kiscsikó korából ilyen is maradt.

 

De igazából mi lesz velünk, mikor ezeknek a robot nőknek már mindent beprogramoznak? Érzelmeket, érintéseket, házimunkát, mosolyt, minden emberit? Mi lesz, ha már az illatunk is az övéké lesz? Akkor mi lesz?

Korán jöttél. Korábban, mint vártalak. Azt mondtad, sietsz, és futó csókot adtál  a számra. Kávéízű hideg érintés. Furcsa. Évek óta nem iszol kávét. Úgy nézel rám, mint valami idegenre egy pályaudvaron.Már nem is tűnik fel. Kérdezel dolgokat, amik el sem jutnak hozzám, és válaszolok, de nem is tudom már, mire. Pályaudvar. Igen. Ez a leghelyesebb kifejezés kettőnkre. Ülünk egymás mellett, mint két utas, és elolvassuk a friss szennyét a világnak, kötelezőszerűen összeütközünk az 5 nm-nél kisebb helyeken, illedelmesen bocsánatot kérünk, néha megérintjük egymást...ennyi. Más állomás felé tartunk azt hiszem....

Későn jöttél. Később, mint vártalak. Most nem sietsz, komótosan vetkőzöd le az ólmos időt a kabátoddal együtt. Akkurátusan összehajtod a perceidet, és egy kis fiókba tuszkolod a kis titkaiddal együtt. Sosem tudom, merre jársz. Cigarettaízű a bőröd. Nem is dohányzol. Hazudsz, és tudod, hogy tudom. Szemed alatt a lusta fásultság ücsörög kis hokedlin, várja, hogy mikor lesz már akkora pihenőhelye az arcodon, hogy végleges otthont találjon magának...Már sírni sincs energiám miattunk....Neked az erőd fogyott el, mint a tüdőbetegnél a szufla, nekem a büszkeségem, de már régóta egyikre sem volt amúgy sem szükség...Nem tudom, mennyit fogok várni rád megint...homokszemként pereg le az idő az atomjaira szaggatott  életvonalamról...

Ma időben jöttél. Valami földöntúli fény volt a szemeidben, amitől borzongató érzés futott a gerincemben. Az Ő íze volt a szádban. Szeretkezni akartál. Ismertem az ízét, ismered mindig az ellenség ízét, ha életedben legalább egyszer találkoztál vele....Nekem legalább százszor sikerült. Fura dolog, az illata a kisagyamba égette magát, és olyan töményen volt az a gonosz maga, hogy az illat ízzé módosult, és a nyelvemre erőltette minden molekuláját, hogy szenvedjek, amíg Ő csókolt Téged, addig én is érezzem, milyen szikrákat vet a testébe a nyelved, és az érintésed.....Szeretkeztünk. Én téged öleltelek, Te bennem Őt. Nem is voltál ott, sírtam, de észre sem vetted, én is csak azt a lüktetést a fejemben hátul, mikor úgy érzem, lent valami satuszerű görcs indul a hasamból, és a meghasadás fura kis villanásai jönnek az orgazmus helyett....Hagytam, pedig legszívesebben már a wc fölé görnyedtem volna, hogy hagyjuk ezt a komédiát, és szedd a holmidat.....Nem tudom, miért hagytam....

Ma nem is jöttél...Hívtalak, valamit hazudtál, tudtam, hogy nála vagy, persze még mindig gyáva voltál kimondani, hogy tényleg, és minden nap...Mindegy, már lassan észre sem veszem a fejfájásom édes kis szúrásait, más lassan régi barátként üdvözlöm a kis összeomlásaim, mikor úgy bámulom az emelet alatti mélységet, mint valami holdkóros, de tudom, hogy soha nem adom meg az agyamban suttogó, lábujjhegyen pipiskedő kis vendégnek az örömöt...nem, soha nem nézem meg, milyen mély a mély....

Ma elém jöttél. Láttam, hogy valami nagyon jót akarsz, nem tudom, nekem ,vagy magadnak, de megint az a fura vibrálás az arcodon.....Félelem úszik már a húsomba ékelődött ereimbe. Sokszor van hányingerem, már 50 kiló sem vagyok, sokszor van úgy, hogy üvegeket szeretnék széttaposni mezítelen lábakkal, és ruhátlan testtel futni az autópályán, míg valaki puha pólyák közén nem emeli magatehetetlen valómat....ezt hoztad ki belőlem. A suttogó tanácsokkal bombáz, de nem teszek semmit, csak követlek, mert valami beteges vonzódás van még mindig ,pedig csak én sérülök, Te nem akarod látni, hogy minden egyes csókod, minden egyes "szeretlek" mérgezett szikékkel való vagdosása a bőrömnek, és minden mosolyodban ott a gonosz, és a testem sem kell már, csak az Övé ,de nem tudod magaddal hozni, bár már rájöttem, Ő sem kell, mert Ő sem elég jó neked. Csak össze szeretnél kötözni, olvasztani, ragasztani, vagy végső esetben a halott torzónkat egymásra dobálni, hogy akkor kettőnket szerethetnél egyszerre, és egyikünk sem gyűlölné a másikat.....Nem, nem én vagyok a beteges....

Ma beszéltem vele. Végre, hosszú hónapok után rákérdeztem nálad, és nem tudtál mondani semmit, én pedig már mindent tudtam. Ő mosolygott. Azt mondta, olyan dolog köt téged hozzá ,amit én soha nem tudnék neked megadni. Elmesélte, hogyan szeret téged, milyen kificamodott, gyilkos érzékiség láncol össze benneteket...Én csak hallgattam....

Nem költöztem el azonnal. Több hete nem érhettél hozzám már. Nem engedtem. A gonosz megjelölte a testedet. Én nem kértem belőle. Csak az tűnt fel, hogy addig ruhátlanul aludtál, most zuhany után rögtön öltöztél, és igyekeztél gyorsabban elaludni, mint én.....Követeltem, hogy vetkőzz le.....akkor már minden mindegy volt.....sírtál....nem azért, mert szégyellted, hanem mert rájöttem. Soha nem szégyellted magad. Hazahoztad a gonoszt, haza az én aurám szélére....még én ápoltalak.....aztán leszedtem a két bőröndöm, pont, amennyivel jöttem, és a kocsi már vitt is. Nem sírtam. Már nem volt miért, úgy hittem.

Két hét után jöttél. Levelet hagytál. Mindkettőnknek. Akkor sírtam. Most sem tudom, miért. Már undorodtam a puszta gondolattól is, hogy valaha még egyszer megérinthetsz...Persze, ez is csak a te kis játékod utolsó felvonása volt. A jól megtervezett, jól megkomponált levél. Többé nem láttál engem. Vele beszéltem, mondtam, hogy vele is azt fogod tenni, mint velem, de utóbb hallottam, két napig hányódott a dolgok felszínén, és át is vette a helyem.....Gyűrűnk volt már. Beolvasztattam....

Nem is olyan rég láttalak. Imádkoztam,hogy ne vegyél észre. Odajöttél. Senki sem kérte. Beteg, szürke, zavart volt az arcod. Ugyanaz a pokoli csillogás a szemedben. Még meg van a gyűrűm párja nálad. Rajtad. A hideg futkorászott a hátamon. Émelyegtem. Neki nem csináltattál. 3 megállót utaztunk együtt, de egy örökkévalóságnak tűnt. Sosem féltem ennyire. A méhem legmélyén is görcs uralkodott. Mondtál valamit, de igyekeztem a szembe ülő nénike kalapjára összpontosítani.....leszálltál....remegett a kezem.....Igyekeztem minden jót felidézni, azt mondják az idő mindent megszépít, és akkor könnyebb túllépni dolgokon.....3 és fél év volt és nem jutott eszembe semmi.....

 

 

 

 

 

Nagyanyáméknál láttalak meg először. Csaba barátjaként mutattak be téged nekem. Istenem, még csak 14 voltam. Mondtam nagybátyámnak, hogy áthívna-e megint téged....gyerekes butaságok. Utólag mosolygok rajta. 21 éves vagy, azt mondtad. Sosem szerettem a szőkéket. Nem tudom, miért tetszettél meg egyáltalán.

Emlékszem, mennyire vagánynak tartottalak. Trabantod volt. Fehér. Egyszer heten préselődtünk be, hogy a szomszédos strandra átmenjünk. Estig maradtunk, velünk pucolták ki a helyet, már fáztam, és vizes fürdőruhában kucorogtam egy padon. Gyerekes testem már kezdett eltűnni. Odajöttél, fölém magasodtál, a hajam csimbókokban lógott, mindig begöndörödik, ha hagyom magától száradni....a neonrózsaszín fürdőruhám, vagy a hajam, vagy nem is tudom, hogy mi tetszett meg neked, de lehajoltál, és életemben először igazi csókot kaptam. Nem az a kisfiús nyálas rettenet volt, amit már pár hónappal előtte egyszer megéltem egy iskolatársamtól, hanem tudatos, kíváncsi, fürkésző csók volt. Semmi más, csak egy csók. Mégis nőnek éreztem abban a pillanatban magam, éreztem az erőmet, és tudatában is voltam. 14 évesen.

A nyári szünet még messze volt, mégis egyre több időt lebzseltem nagyanyámnál. Levittél magatokhoz a bicikli csomagtartóján...nagylánynak éreztem magam. A fiúm cipeli a hab testemet magával mindenhová....Mekkora büszkeség volt az akkor nekem! Apádék nem pedzegették, hogy mit keres este 10-kor egy 14 éves gyereklány a szobádban, engem meg otthon nemigen kerestek. Ez volt. Ha tudták volna, hogy életem első szexuálisan borzongató élménye hozzád köt, lehet, hogy sűrűbben nyitották volna ránk az ajtót. Nem értél hozzám soha úgy, hogy abból akármilyen dolog lett volna. Szexualitásunk kimerült abban, hogy csókokat kaptam, és egymás mellett feküdtünk ruhástól. Nem akartál mást, 21 éves létedre te is érintetlen voltál, szerinted ilyen tisztán voltunk jók egymásnak. Egy esetben viszont olyan érzést adtál nekem, amit soha azután és soha azóta nem kaptam senkitől. Emlékszem, az ölemben volt a fejed, a Barbárok című dalt hallgattuk az Eddától, (ezt most már letagadnám, de ebben az esetben emlékként megengedhető) és az arcod simogattam, te az enyém. Finom, lepkeszerű mozdulatok voltak, szinte hozzád sem értem, a szempillád ívét simítottam végig, kipirult arccal hagytad, minden hajlatot, minden kis gödröcskét tapintottam eleven érzékeimmel. Nem is tudom igazán, mi is történt akkor, de olyan intenzív volt az a fél óra, hogy az ujjhegyemben még most is érzem azt a bizsergést, ha visszagondolok. Tökéletes volt.

Talán ha együtt maradunk, később az első együttlétünk is olyan tökéletes lett volna, de elsodródtunk egymástól.

Még láttalak párszor, de eltiltottak minket, pontosabban engem tőled, mert a "gondos szülői észjárás" felfogta, hogy veszélyt jelentesz rám, nemcsak érzelmileg, de fizikálisan is. Nevetséges. Két hónapig bármit tehettél volna velem ,addig a kutyát sem érdekelte, hogy hol vagyok esténként, és mit csinálok egy érett fiú kisszobájában gyerekfejjel. Nem tudták, hogy bármit megtennél értem, még bűnt is elkövetnél, csak ne szakítsanak el minket....egész pontosan a ballagásom napján, miután ajtót mutattam, mert már én is elhittem, amit suttogtak hátulról, lementél nagyanyámhoz és fel akartál égetni mindent, amit ott találtál....nem tetted meg. Aztán nem hallottam rólad hosszú-hosszú évekig.

Tavalyelőtt márciusban új lakásba költöztünk. A kutya szokta a parkot, új szagok , új hatások....és valami furcsa érzés.....ott álltál a parkban, egy kis szürke-ősz kutya melletted. A kis szív-alakú forradásról az arcodon, arról ismertelek meg. Megöregedtél. Nem életkorilag, csak 38 vagy, de többnek nézel ki. Te nagyon örültél nekem, én nem tudom, éreztem-e valamit egyáltalán. Kérdezted, hogy vagyok, beszélgettünk, ácsorogtunk egyik lábunkról a másikra, és úgy néztünk egymásra, mint két idegenre.

Hetek teltek el, véletlenszerű találkozások, mindig a parkban, mindig a kutyákkal....Megkérdezted, boldog vagyok-e.....Te nem vagy az. Hiányzik valami. Hiányzik, hogy valakinek főzz egy kávét, hogy valakiért legyen értelme nem meginni az esti sört, hogy valakiért leszokhass a cigiről, vagy csak valakiért hazamehess arra a 30 nm-re, amit keservesen összeszedtél.....

Azt mondtad, belebetegednél, ha megtudnád, nem bánnak velem jól. Hogy nem viselnéd el a tudatot, hogy nem szeretnek.....Magadról beszélsz, és beleszövöd az életem. Szeretném, ha egy kicsit megnyugodnál, ha egy kicsit beledőlhetnél valaki ölébe, és valakit találnál, aki az arcodat simogatná.

" Odakint most szörnyek járnak, Apa mondta, bújjak el...."

Vannak. Sokan. Ki ilyen, ki olyan démonokkal küzd. Vannak, mert generáljuk, hogy legyenek és vannak ,hogy álmatlan éjszakákon az ágyunk alól riogassanak minket.

Démonok mindig is lesznek. Olyanok, akik arra biztatnak a fejed hátuljából sutyorogva, hogy vedd elő a kést, és hosszában vágd fel a csuklódat. (Naná, majd keresztben....annak semmi értelme...). Olyanok, akik azt akarják, hogy igyál, amíg el nem ájulsz. Olyanok, akik kiabálnak veled, míg vissza nem üvöltesz nekik, bár rajtad kívül senki nem hallja őket. Olyanok, akik vágyképeket vetítenek a szemed elé, majd cafatokra tépik a képeket, hogy sírj, mert sosem kapod meg őket. Olyanok, akik a nedves kis nyirkos ujjukkal simítanak végig a gerinceden, akik "befüvezve, fapapucsban, tág pupillákkal táncolnak a koponyádon", akik mérgezett kis szelencéket ajándékoznak neked és vihorászva, mint a pattanásos süldő lányok elbújnak a sarokban.

Léteznek. Hiába is tagadod. Ott vannak a fejedben, a tükörképedben, a családi fotóalbumban, a zavaros vizekben, az elrontott vacsorákon, az alkoholos üveg alján, a penge megcsillanó élén, a sebekben, amiket magadon ejtesz, a dühből kicsurranó könnycseppekben.....mind-mind ott vannak egytől egyig.

Az ajtó, amin kilökdösheted őket, ezer éve és évszázada kőbörtönbe van zárva. A kulcsait apró kis gonosz manók őrzik, koszos,szúrós körmükkel jeleket kaparásztak az ajtó erezetébe, rejtjeleket, hogy az idők végezetéig ne fejtsd meg őket. Minden manó rád vadászik, hogy egyszer te is az ajtó része legyél, hogy beleágyazzanak az időbe,hogy maga alá nyomjon a démonok serege, hogy igavonó állattá válva szolgáld őket mindhalálig....

Én találkoztam pár démonnal. Pontosan tudom, milyen mélyre tudnak harapni a fogaikkal. Pontosan tudom, mennyire rémisztőek. Pontosan tudom, mennyire félsz tőlük.....

Pontosan tudom, hogy belőled nem muszáj, hogy az ajtó darabja legyen....

Pontosan tudod, hogy a démonok mi magunk vagyunk....igen, azt mondod, magad kell legyőznöd.....

....még nem késő.....

Postás szálló. Ez volt a neve még évekkel ezelőtt annak az épületnek az Ecseri úton a metrónál, ami Pest 6. kiemelt épülete tűzbiztonságilag. Mármint a magassága miatt. 13 emelet. A 6. emelettől fölfelé női szállóként üzemelt. Ne olyan prodnyik (Ez Keresztapa kedvenc szava, kb. olyan, mint a fujj és a nagyon gáz) helyre gondolj, mint a tipikus munkásszállók, emeletes ággyal, a folyosó végén egy közös zuhannyal. Egyáltalán ne ilyenre gondolj.

Én 99-ben költöztem be, szeptemberben. Előző héten még fél lábbal egy kínkeserves kapcsolatban tespedtem vidéken egy albérletben, mint egy bugyborékoló mocsárban egy béka, aztán hipp-hopp, irány Pest, két utazótáskával, 3 pohárral, 4 tányérral, szóval nem egy kistafírungozott állapotban.

Első belépésemkor összeszorult a gyomrom, úristen, ez egy munkásszálló!!! Hova kerültem. Aztán a porta kellemes meglepetése után (3 csillagos diákszállóként is üzemelt a hely, az itthon nem rossz) vitt is a lift felfelé a 12.-re. Ott kaptam szobát.Kiléptem a liftből, remegő térdű 20 éves vidéki kis csirkeként és rögtön ott volt egy lány, aki segített bevinni a táskáim és este már a folyosón trécseltünk, meséltem magamról a többieknek, akiknek minden új érkező egy új mese volt és mindenkit be kellett valahová sorolniuk. Én a jó nagy szám és a nem kicsi egóm miatt a kemény magba kerültem rögtön. Lehet, úgy érzed, olyan ez, mint valami női börtön. Nem olyan, de mikor olyannal beszélsz, aki már 25 évet húzott le a szállón és esélye sincs onnan kikerülni, mert nem volt pénze albérletbe menni, annak lehet, hogy tényleg börtön. Egy fimben volt egy ilyen definíció: intézményfüggőség. Hát, igen, volt ott olyan, aki a szálló nélkül már nem tudott volna élni.

Szóval, berendezkedtem, egy apartman lakásban volt két szoba, egy konyha, egy étkező-nappali, wc, külön zuhany és mindkét szobához gardrób szoba. Ezen rossz esetben hat lány osztozott. Mi is papíron hatan voltunk, de a lányok fele nem lakott bent, vagy a pasijánál volt, vagy állandóan dolgozott, így elkerültük egymást. Tehát mi 4-en voltunk általában. Nem volt ez rossz, mindig volt kihez szólni, mindig kijött valaki veled a bagózóba, mindig lehetett menni valakivel a mosókonyhába, stb.

De nem csak erről a marha nagy összefogásról volt híres a szálló. Ide gyűjtötték szerintem Pest és környéke, de talán az összes kórosan lelki sérült egyed válogatott példányait. Nem tagadom, köztük voltam-vagyok én is, de én hozzájuk képest lekváros bukta vagyok porcukorral.

Volt 4 öngyilkosunk, az egyik lánynak ötödjére sikerült. Négyszer kiröhögték, vagy levágták a zuhanycsőről időben. Ötödjére gyógyszerrel próbálkozott, a szobatársa hallotta, hogy fullad, de azt hitte, megint zokogórohama van, így a fejére húzta a párnát, befordult a fal felé és aludt tovább. Reggelre a lánynak már csak a kihűlt testét próbálták élesztgetni. Őt elvitték, az ágyát viszont ki sem cserélték, csak leszórták valami fertőtlenítővel és kárpittisztítóval átmosták.

A másik lány a 11.-en lakott, még találkozott egy éjjeli bagoly csajjal, aki hívta dvd-zni, aztán felment a 13.-ra és ugrott. Ha jól emlékszem 27 éves volt. Valentin nap ugrott. Én akkor nem laktam bent, az épp aktuális pasimmal vergődtünk Budafokon. Épp eszembe jutott a csajszika, milyen régen is voltunk együtt valahol, mikor csörgött a telefon, hogy meghalt. Kibuktam. A dolog extra beteg oldala, hogy pont Basszuskulcs barátnőm kapta meg azt az ágyat fél évvel később. Szóval Basszuskulcsot ott  ismertem meg és ott lettünk életre szóló barátok.

A borzalmas dolgok mellett persze rengeteg baromságot is csináltunk, finn turista fiúkkal sms-eztünk liften keresztül, cérnaspulnikat dobáltunk ki az ablakon, tűzlépcsőn napoztunk, persze azért, mert tilos volt, hétvégén oltári alkoholbulikat tartottunk, mert az is tilos volt. Pasiztunk és kiröhögtük egymást, ha kiderült, hogy ugyanaz a pasi az Újvárban már 5 csajnak csapta a szelet az emeletről, Katyusát tutultunk gitárkísérettel hajnali kettőkor, Basszuskulcs 50 lángost csinált 4 emberre, ezek után már azon gondolkodtunk, hogy kiárusítjuk, mármint a lángost, lánybúcsút tartottunk, ha valaki kiköltözött.

És irgalmatlanul ledorongoltuk egymást, mert lehetett és mert nem is tudtál mást tenni, csak őszintének lenni. És együtt bőgtünk, ha pöcs volt a pasi, vagy ha kiderült, hogy már 2 éve a barátnőddel csal, vagy ha meghalt az egyik lány bébije, amit egy szintén pöcs pasi nem is akart, hogy megszüljön és utána együtt nevettünk ismét sírva, bár már az örömtől sírtunk, mikor egy új pasihoz hozzáment és lett egy gyönyörű kislányuk. Szóval, olyan volt, mint egy nagy kommuna. Inkább egy nagy család. Együtt mentünk a Sportszigetre, ahol az egyikőnk szkanderben bármelyik pasit lealázta, ezek mellett tequila ivásban és pókerben is verhetetlen volt.

Szóval, mindent összevetve, élmény volt az a pár év, amit ott töltöttem. Aztán jött Zuram, összeköltöztünk, eljegyzés, esküvő, stb.

A szállós csajok is élték a saját életüket. Aztán bezárták a szállót. Azt mondták, mindenki oldja meg a saját életét. Először úgy voltam vele, mekkora szemétség, hova menjen az, aki már ezer éve ott van? Aztán mégis mindenki megoldotta. Az egyik lány, aki még a szívemhez nőtt, sose gondoltam volna, de úgy helyén találta magát egy cuki kis albérletben, hogy az összes ott lakó segített neki, az egyik sütit süt, a másik a kábeltévét intézte neki, szóval nem kellett féltenem ennyire. Lehet, hogy jobb is így.  A szálló valamilyen szinten védte az embert. Valami burok volt. Ki kellett törni belőle. Aki meg nem tudott kitörni, azt kilökte, hogy nézzen körül a világban végre. És mindenkinek sikerült én úgy tudom.

Basszuskulcsot a szállónak köszönhetem. Sokaknak sok vagyok, tudom és sokan megkérdik tőle, mi miért nem morzsolódtunk le egymás mellől....

Mert ez a barátság a viharokat is kibírta, meg a napsütést is, a röhögést is, meg a sírást is.

Innen puszi minden szállós lánynak, ha olvassátok. Még találkozunk. Biztosan:-)

 

A neve egy csillagot jelentett. Ha jól tudom, az Orion csillagképben a legfényesebb csillagot jelölik vele.

11 évet és  pár hónapot volt velünk. Egy boxernél ez nagyon nagy idő.

8 hónapos volt, mikor Keresztapa rá talált egy tenyésztőnél. Nem akart ő kutyát venni, sem elhozni, de ott ült egy kosárban, körötte sok kis másik, nem is abból a fajtából, tépték-nyúzták a nagy leffencs füleit és csak bámult a véreres szemeivel. Rögtön szerelem lett kettejük között. Otthon meg rögtön háború. Későbbi anyja nem akarta, hogy jöjjön, két hónapig nem is beszélt Keresztapával. Aztán egyik nap főzés közben odasomfordált hozzá ez a kis árva, ránézett azzal a káposzta fejével, onnantól el volt döntve véglegesen. Onnantól vele aludt.

Beteges volt, 3 évesen át akarták kísérni a Paradicsomba, az orvos nem sokat jósolt neki, megreccsent a gerince. Ölbe volt víve, ölbe a kiskertbe, hogy a dolgát végezze, ölbe a kanapéra feltenni, öleb lett. Aztán összeszedte magát, és sokáig nagyon jól volt.

Megjárta a fél világot. Genovában kardhal steak-et evett, a tengerben áztatta a lábait és van-e annál csodásabb egy boxernek, ha a tengeri szél elsöpri a boxer-puki szagot...

A zsinagógába a bombakereső kutyán kívül csak ő léphetett be ebként. Ilyen nagy tekintélye volt.

A gyerek és a barátai imádták. A fiúnak majdnem már húga volt a kutya. Beöltöztették boszorkánynak, cipőt húztak a lábára, alá toltak seprűt, úgy ücsörgött a nappaliban. Móka volt, csak egy fotó erejéig, de nem zavarta. Imádta a fiút.

Nem lett ivartalanítva, ez is lett a baj. Elleni sosem ellett, a gerince miatt belehalt volna.

Daganata lett több, mint egy éve. Megműtötték. A doki csóválta a fejét, nem jó ez így, túl sok a burjánzás, túl sok oda nem való dolog van ott, ahol nem kellene. Műtét után pár órával már otthon billegett. Milyen fura, ők milyen jól bírják ezeket az iszonyatos megpróbáltatásokat. Mi emberek hetekig nyomjuk az ágyat.

Azt gondoltuk, már így is szép kort ért meg, de még ráhúzott sok hónapot.

Fél éve aztán szaporodtak a bajok. Keresztapa még ki akarta vinni haza, Genovába, ott akarta, hogy eltemessék, ha elérné a vége főcím. Már nem bírta volna ki az utat. Csak feküdt naphosszat a kanapén, még kijött a Vérmezőre, még azért a két kis hülyét megdorgálta, ha ugráltak rá, vagy a kajáját dézsmálták.

Aztán 3 hónapja elájult. Csak úgy. Összecsuklott, mint a fregoli. Keresztapa visszahozta. Akkor már nem kellett volna. Akkor már szóltunk neki, ne csinálja ezt a kutyával, engedje, hadd menjen békével. Nem tudta megtenni.

A rohamok sorozatosan és egyre sűrűbben jöttek. Ájulás, epilepsziás roham, rángógörcs, agyvérzés, stroke....és a kutya úgy fogyott, mint a holdvilág.

Még megvárta a Karácsonyt és a Szilvesztert, mert apja kérte tőle. Én biztos vagyok benne, ha más kéri, előbb feladta volna.

Januárt 5-én mentünk hozzájuk. Ott voltak mindhárman, apja, anyja és a fiú. Mind körülötte. Ő csak feküdt, nézte őket, aztán nehezen, de felkelt, odacsoszogott hozzánk. Még elbúcsúzott.

Másnap nem dolgoztam. Sms jött anyjától, mennék át, nagyon beteg már a kutya, segítsek Keresztapának, nem bírja egyedül. Átmentem. Sírva öleltük szegényt, apja búcsúzott, nekem nem volt erőm hozzá. Ő nem akart ott lenni, mikor beadják neki az altatót és beszúrják az infúziót. Este anyja és a fiú vitték fel az orvoshoz. Akkor utoljára.

Mikor hazajöttek, mondták, mosolygott, mikor elaludt, előtte még eresztett egy boxerest, az orvos mondta, na, ez tipikusan ő volt, ezt még nekik küldte fentről. Az asszisztens is sírt végig. 11 évig ők kezelték.

Este majd' éjfélig virrasztottunk. Sokan benéztek, mindenki mondott pár vigasztalót nekik. Családtag ment el. Az egyik legfontosabb.

A fotója a kisszekrényen van.

Ő meg fent ül most a Syriuson, állítólag onnan jönnek a kutyák, fent ül, a legfényesebb csillag.

Élt kicsivel több, mint 11 évet, szeretetben, békességben, kalandokban, élményekben, odafigyelő családban, embergyerekként tisztelve.

Rigelnek hívták.

 

 

 

24 éves siheder volt, mikor én megérkeztem az életébe. Azt hiszem egyáltalán nem volt erre felkészülve, hogy ő apa legyen. Nagyanyámék a földek egyesítése miatt kinézték neki a szomszéd lányt, persze apám csökönyös, mint mindenki a családban, így egy kis 17 éves lányba habarodott bele, akit el is vett, mert a tisztesség az tisztesség és gyereke anyját nem hagyja szégyenbe. Nem hiszem, hogy nagy szerelem lett volna az övéké, bár akkor még hihették ezt is.

Anyám, mivel fiatal volt nagyon, semmit sem tudott a gyereknevelésről, nagyanyám segített neki sok mindenben,  bár utólag ezek az erős tények tagadva voltak rendesen. Nem volt anyámnak teje, apám minden hajnalban mielőtt a TSZ-be ment volna traktorokat szerelni, felült a biciklire és letekert 10 km-t oda-vissza egy tehenészetig, hogy valamit egyek. Kis fém kannába hozta, csörgött a biciklikormányon hazáig.

Nálunk a családban a nők a dominánsak, ők tartják össze a családot, ők irányítják az életet. Nagyanyám örült, hogy lány lettem, első unoka, büszkeség a szívének. Apám úgy hordozott körbe a faluban, mint valami megszerzett kis kincset. A pipás öreg cigányasszony a talpamat puszilgatta, úgy áldotta apámat. Tartottak a faluban tőle, mint a tűztől. 185 centi magas sovány férfi volt még akkor, hollófekete göndör hajjal, szeme körül még nevetőráncok sem pihentek, nemhogy a kor beásta volna magát közéjük.

Gyerekkoromban egyszer kimentett a Dunából. Lerántott az örvény.  Kétszer dob fel a spirál, ha elsőre nem tudsz kijönni, másodszor már holtan látnak viszont. Apám utánam ugrott, lenyúlt értem, nem sok mindenre emlékszem, csak ahogy mesélték, én lógtam apám vállán, ő jött ki a vízből, anyám sikítófrászt kapott a parton, én meg vissza akartam menni.

Sok minden történt velem, betegségek, kisebb-nagyobb  balesetek. A kórházban, mikor lekötöttek az infúzióról 34 nap után, csak neki voltam hajlandó megenni 3 szál ropit. Ott zokogott az ágyam szélénél térdepelve. Apám akkor már nem volt olyan sovány, szépen megemberesedett, a szeme sarkában már mélyültek a ráncok, éjjel-nappal dolgozott, hogy az orvosokat ki tudja fizetni, április elején paradicsomot hozott be nekem, pedig akkoriban nem volt olyan általános dolog ez. A nővérek éjjel ki is szedték a kis szekrényemből és megették. Akkoriban olyan idők voltak.

Teltek múltak az évek, apám vidékre járt dolgozni, vitte busszal az embereket, éjszaka jött, hajnalban már ment. Nem is igazán volt velem.  Nem tudta, otthon mi zajlik, ha tudta volna, sokkal előbb vége lett volna a házasságának.

19 évesen elköltöztem, akkor egy időre elvesztettük egymást. Szétmentek anyámmal, már semmi nem tartotta össze őket, apám csak hajtott, mint egy állat, anyám meg felélte az összes aranytartalékot. 28 év emléke és rossz szájíze maradt csak utánuk.

Az esküvőmre fehéredő hajjal jött, meghajlott a háta, a szeme szomorú volt. Utána megint nem beszéltünk sokáig.

Aztán végre egy éve találkozott egy nagyon helyes picike asszonnyal. Odafigyel rá, szereti és apámnak a szeme körül ismét nevetőráncok vannak. Életében először ült idén nyáron repülőre, először látta a napfelkeltét valami idegen országban, először néz határtalan bizalommal a jövőbe.

Decemberben nyugdíjas lesz. Kapirgálni fog a telken, barkácsolgat jobbra-balra, szórakoztatja a szomszédokat és nyaggat az unoka miatt. És soha többé nem lesz egyedül.

Ezt most azért írtam le, mert nem tudom, mikor van Apák napja, de többször kellene, hogy legyen ilyen is.

És Isten éltessen minden rendes Apát.

Hát, aki ismer, az tudja, hogy nekem is van pár......nagyon szeretem őket, szinte már szerelemmel......mondjuk, én érett fejjel csináltattam. Van sárkányom, angyalom, írásjelem, iníciálém, most készülök egy gésát varratni....

A tetoválóm egyszer azt mondta, a tetoválás olyan, mint egy anyajegy.....ja, csak ez szép anyajegy. Magadnak választod, magadnak varratod, te érzed a fájdalmat, neked viszket mikor gyógyul, aztán 70 évesen te dugdosod az unokák elől.....:-)

Én nem fogom titkolni a gyerekek elől, hogy varrva vagyok....sokan mondják, "hogy fogsz kinézni 70 évesen?" -szerintem meg ki a büdös franc fogja a meztelen hátamat nézegetni már akkor?

Szóval, most egy gésát szeretnék. Otthon már válást emlegetnek, ha még egyet csináltatok (jó, nem annyira rossz a helyzet:-)......tudjátok, fura dolog a tetoválás.....az első baromira fáj. Aztán a második meg azért fáj, mert tudod, milyen volt az első....hát, néha nem egy leányálom.....ülsz azon a szadista fogorvosi székre hasonlító bőr cuccon, szorítod a karfát, mert várod, hogy a tű beléd csapjon, már előre izzadsz, mint a ló és tudod, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!-már megint milyen hülye vagy, hogy nem tudod megállni, hogy "még egyet, még egyet, ez lesz az utolsó, tényleg ez lesz az utolsó", de újra mész, és újra varratsz......

És akkor lecsap rád a kis zizegő hangú bőrgyilkos.....olyan, mintha gilette-pengével vágnának a bőrödbe, aztán már nem is érzed igazán, mert annyira fáj, hogy letompul az agyadanak az a része, ahol a fájdalom összpontosul, de mellette, hátul elrejtve a kisagyban megmozdul valami perverz élvezet-féle. Már várod, hogy fájjon, várod,hogy a törlőkendőn megjelenjen a festék mellett a véred is, onnantól már mindegy, hogy meddig tart, mert a hasad aljából a gyomrodon keresztül elindul egy kis elektromos remegés, a vércukrod leesik, bár nekem fel szokott menni, valami extatikus állapotban éled meg az utolsó 5-10 percet a tű alatt, a másodpercenkénti 50 ütés a bőrbe olyan fájdalom ami éget, mint a tűz, de akarod, hogy menjen és szakítsa szét az izmaidat is......

Mazochista vagyok? Lehet.....A tetoválóm azt mondta, ha egyet csináltatsz nincs visszaút, nem fogsz leállni mert függő leszel....sokszor, mikor varratni megyek, vagy oda készülök, a Tankcsapda "Tetoválj ki!" című számát hallgatom és mikor odaérek a mesterhez, ott is az szól.....van abban a dalban valami pokoli lüktetés, szinte érintés nélkül is érzed a gépet magadon....

Szeretem a tetoválásokat.....az elsőről le akartak beszélni, nem hagytam magam.....azóta én vagyok az ördög, mindenkit rádumálok.......más se vetkőzzön 70 évesen pucérra a strandon:-)

 

A multkor már beavattalak benneteket az én kis kutyás lélektanomba...hát, akkor most fejest ugrunk bele:-)

Mischámat tiszta bolhásan vittük haza két éve. Rögtön fürdés, állatorvos, két szuri a kis 10 dekás popsiba, majd vissza haza. Közben egy kis autótakarítás, mert az újdonsült eb telehányta a műszerfalat. Kis tápdarabok a kormányon és hasonló finomságok.

Szegény kutyakoma azt sem tudta, hol van, be volt rezelve, de estére megtalálta az uram papucsát és mivel olyan kicsike mérettel rendelkezett Mischa, be is fészkelte magát a papucsba. Két napig ott aludt. Vettünk neki kosarat. Sose tegyétek! Megette! vagyis, csak a körbefont vesszőt, a benne levő párnát meg kitúrta. Puff neki 8000 Ft. Jó, akkor hol legyen a helye? Ő kinézte az Ikeás ülőpárnámat. De abban meg a zippzár zavarta, szét is szedte két nap alatt. És ekkor még csak 12 hetes volt az én kiskutyám.

Ezek után még áldozattá vált két bőr papucs, egy olasz csizma orra, egy túrabakancs, számtalan plüssjáték, két tekercs wcpapír (fogalmam sincs, hogy szerezte meg,  hálószobában nem tart az ember wc papírt, de ő valahogy mégis egy egész tekerccsel a szájában üldögélt a szőnyegen, mikor hazaértünk...) és egyéb apróságok.

És akkor még az evési szokásokról nem ejtettem szót: Őnagysága egy ültő helyében meg tudott enni 40 dkg marhahúst, mit anyósom nagy szeretettel falatokra vágott neki. Iaz, utánna 2 napig hányás volt és egyebek, de a hátrányos helyzetű kutya jól lakott. Eszik még tejszínhabot, tésztát, paradicsomlevet, csirkelábat, kefírt, tojást, panírt a saját rántott húsomról, mert én egyem kopaszon. Szóval ,teljesen ki vagyunk használva általa, persze saját akaratból.

De, hát ő megérdemli:-)....

U.I.: Többek jelzésére: a kutya nem nyers húst eszik, és már két éves. És gyönyörű és imádnivaló.:-)

Mindig is szerettem a kutyákat. Bár, kiskoromban, amíg én a betegágyat nyomtam egy klinikán élet és halál között, addig szüleim elaltatták a kis keveréket, ami a kertben posztolt, mert az orvos állította, az ebtől betegedtem meg. Persze nem volt igaz, mostani fejjel persze tudom, de szerintem nem volt okosabb ötlete a zseniális faludoktornak.

Sokáig nem volt kutyám. Felköltöztünk egy kisvárosba, panel, ilyenek, oda nem lehetett anyám szerint. Egyszer csak,olyan 13-14 voltam, mikor apám beállított egy kis cipős dobozzal, benne egy fekete szőrcsomó. Egy kis pulikölök. Imádtuk, húztuk-nyúztuk. Aztán éjjel elkezdett terelni álmában, dühöngött az ösztön, ő meg lefejelte futtában a franciaágy csücskét. Elájult szegény, úgy locsoltuk fel. Levittük falura, rögtön terelte az állatsereget, nem lehetett nem otthagyni, szenvedés volt neki a napi háromszori séta, ő birkákat akart maga alá rendelni, állatorvost megugatni, őrködni mindenek felett. Hát, úgy is lett.

Ismét sok év eltelt, és két éve elkezdtem nyúztam az uram, legyen kutyánk. Nem, nem és nem. Imádja őket, tutujgatás a parkban, nyálcsorgató boxerek és viháncoló kis yorkik között sétálgatás, az oké, de saját ne legyen. Akkor legyen egy nyulunk! Na, nevet is találtam neki, Zsigmond. Hát, nyúl meg végképp nem. Tudnotok kell, az uram imádja a malacokat. Már abba is belementem volna, hogy ha nem is nagyot, de egy belga kopasz malacot vegyünk magunkhoz. Láttatok már olyat? Rettenetes csúnya! Elöl-hátul kopasz, középen egy kis szőr és általában le van harapva a füle. Szóval, botrányos. Malac kilőve.

És akkor egy nap, jött az emil az uramtól a benti gépemre, oké, lehet kutya, de menhelyről, kicsi és Pest közeléből. Elkezdődött a lázas kutatásom. Minden Pest környéki menhely lapját megnéztem, száz és száz kutymókot. Barátok is beszálltak, kerestek ők is. És akkor megláttam őt. Kicsi, bolyhos fej bukkant ki két másik közül, vigyorgott, mint a tejbe tök, már ha kutyák tudnak vigyorogni. Megnéztem, elnevezésük "Terrier babák" volt. Egy Érd-közeli menhelyre voltak száműzve. Itthon megmutattam, szerelem volt rögtön.

Egy iszony viharos hétvégén mentünk őt megnézni. Olyannyira zuhogott az eső ,hogy buborékokat  csinált a pocsolyákba. Ott álltunk kocsival a menhely bejáratánál, én már látatlanul is bőgtem, hogy a kutty bent ázik, pedig csak 10 hetes a kiírás szerint. Na, összeszedtük magunkat és bementünk. Minden kutya megrohamozott minket, ugráltak, sírtak, örültek a kis bolondok, nekem a szívemet tépték ki cafatokban, hogy olyan sokan vannak. Na, és ott volt Ő. Egyedül ez a kis hülye nem jött ki az ólból, amin egyébként 6 kölökkel osztozott. Az önkéntes nő bement érte, kihozta, én már nem láttam tisztán, milyen, mert teljesen sokkolt a menhely és az ott élő kis lakók látványa. A mi kis jelöltünk nem látszott ki a bolháktól, nem volt két kiló, bordái kilátszottak. Aznap reggel jöttek a testvéréért, akivel együtt dobták ki egy zsákba kötve. A harmadikról nem tudtunk meg semmit, de talán jobb is. Nem vihettük azonnal haza. Még két hét. Azt mondták az ottaniak. Aláírtunk papírokat, hogy biztos és tuti és 100%. Mi elmentük a Balatonhoz nyaralni, de én végig az "anyaságra" készültem. Lányom lesz. 2 hét múlva. Izgultam, féltem, felkészültem-e egy kutyára. Hisz olyan, mint egy gyerek. Sőt.

Azon a nyáron volt az az augusztus 20.-i viharos tűzijáték, mikor a tv egy hajóról akart közvetíteni, de nem tudott, mert elmosta őket a víz. A mi kislányunk pedig azt a vihart egy ólban vészelte át. Úgy voltam vele, ha ezt kibírja, mindent kibír. Ő igen, én nem biztos, hogy kibírom, hogy ő meg épp csónakázik egy égszakadásban. Így egy nappal a hivatalos örökbefogadás előtt nekiindultunk, hogy megyünk érte. El is hoztuk, ő telehányta a kocsit, sírt, tehát elég rossz volt neki az első egy óra.

Azóta nagyon szép kis hölgyemény lett Mischa, mert ez lett a neve, most is itt alszik az ölemben, ápolgatjuk, vigyázunk rá, szeretgetjük, immár holnap lesz kerek két éve.

Az első pár hónapja készült, a második az első napján otthon.

Robert Merle utópisztikusnak írta meg a Védett férfiak c. könyvet. Hát, sajnos igaza lett.

Mondjátok meg, igazából mi az,amit már csak férfiak tudnak megcsinálni? És itt a gyereket hagyjuk ki a rangsorból, lejjebb úgyis sok szót kap a nemzés tudományos világa. Szóval, most már repülőt vezetünk és kamiont, hazát védünk állig fegyverben és álcafestékben, szíveket operálunk,ipari alpinistaként toronyházak ablakait sikáljuk.Olajfúró tornyokban dolgozunk, kémcsövek fölé hajolva keressük az örök élet szérumát. Ami eddig férfimunka volt, nem az már többé.

És a teremtés elhanyagolt koronái feleslegesnek érzik magukat. Már nincs különbség a fizetések között, már nem feltétlenül ők ülnek igazgatói székekben, nem csak ők döntenek száz és száz munkás napi megélhetéséről gyártulajdonosként. Mi nők valami hibrid fajt állítottunk elő, segítségül hívva az emancipáció valamennyi kellékét, zászlóhordozónak meg ott a média, hogy túlélő túrákra mehetünk, hogy megmásszuk a Csomolugmát, hogy miénk már az erősebb nem. Nem?

És jön az utódnemzés problémája. A férfiak teljesítmény-kényszeresek, késő estig dolgoznak, de sokszor otthon is csak egy cetli várja őket az asztalon, hogy túlórázunk. És, ha ágyba is kerülünk, a cég kattog az agyunkban, az övékében és a miénkben is.

Orvosi adatok alapján 10 éve még egy férfinak 45 millió volt a spermaszáma, amivel egészségesnek számított és nemzőképesnek. Ez mára a 21 milliót sem éri el. Minden negyedik férfi meddő!!!

Tette ezt a sok vegyszer (nem vagyok Green Peace-es), tette a stressz, tette a napi 6 órás alvás hánykolódva és tette ezt az, hogy a legtöbb férfi már kezdi úgy érezni magát, rá már nincs is szükség.  Sokan most felhördülnek, hogy ő nem felesleges. Hát, nem is vagytok azok.

Csak a kudarcélmények, a hajtás mind kiveszi a férfiból az energiát.  Kémcsövekkel, lombikokban keverik már össze a kívánt nemű gyermekeket klinikákon, a férfiak elé odadobva egy erotikus magazint, hogy tessék, oldd meg egy pixisbe egy 2x2-es szobában.

Ha nem jön össze magától a csemete, az is kudarcélmény. Pedig ugyanúgy az övé, csak kicsit besegítenek a fehér köpenyesek.

Én becsülöm azokat a férfiakat, akik még férfiak. Akik még a tutaj szélén kapaszkodva sodródni tudnak az árral. Akik be merik vállalni, ha néha sírni látják őket. Akik kézenfogják a párjukat és felszegett állal azt mondják, együtt megoldunk mindent.

Ők sosem lesznek egyedül. Abban a kapcsolatban mindig ők lesznek a férfiak.

Csak egy kicsit védjük meg őket.

Bevallom őszintén, már nem is nagyon szeretem a mobil telefont. Bárhol elérnek. Még este, lefekvés előtt is zargathatnak. Vagy kora reggel, mikor még a csipáimat sem nyitogatom, mert épp szabadnapos vagyok és még a kutya is csak horkolva kommunikál velem, meg Apjával, hogy dehogyis kel ő fel sétálni, majd, ha Anya felkelt, ő is nagyon ráér akkor. És már fordul is a másik oldalára. Szóval, akkor szokott legmegátalkodottabban csöngeni ez az isteni találmány.

Megköszörülöm a torkom-  álom közeli élményből riasztva mindig berekedek- és beleszólok, hátha esetleg a melóhelyről hívnak, mert mit tudom én, marslakók szállták meg az irodát és foglyul ejtettek pár ügyféldossziét, amivel most sakkban tartják a főnököm.

Szóval, beleszólok, vagyis, az esetek döntő többségében még nem is hagynak rá időt, és már nyomja is a hölgy (nagyon ritkán úr) a bemagolt marketingverbuválót. Hogy most ilyen meg olyan akció, meg nyerek londoni utazást, ha ezt, meg ezt az adatomat megadom, és mekkora szerencsém van, mert én vagyok a 11457-ik ember, akit felhívtak (na, szép kis kerek szám, ebben biztos valami numerológiai összefüggés van) és ezt most gondoljam meg, mert életem nagy lehetősége. És jön a wellness, a fitness, a shopping, a miegymás.

Ezt így megkapom víz nélkül éhgyomorra. Pedig Isten látja lelkem, nem kértem. Ha jó passzban kap el, kedvesen megkérem, ne hívjon többet, mert nem érdekel. Akkor tovább erősködik, én még egyszer megkérem, felejtse el a számom. Ha jó kislány és elég értelmes, elköszön és letesszük a telefont.

Na, múltkor nem egy agytrösztök fogtam ki, és mikor már egy nap alatt ötödször hívott fel, mert olyan szerencsétlen, hogy nem tudja törölni a rendszerből a számom, kicsit elkattant az agyam. Sosem szoktam káromkodni telefonban idegen emberekkel, és soha nem üvöltök, ezt most sem tettem. Csak megkérdeztem, hogy ugyan már, kitől kapta meg a számom? Erre hebegés-habogás, hogy én előfizettem egy újságra és akkor megadtam az adataim, és az a lapkiadó meg átadta nekik az én számom.

Ácsi, bácsi! Soha nem volt előfizetésem semmilyen újságra, heti vagy havilapra. Szeretek bemenni az újságoshoz, mert hátha látok valami jó kis gasztro lapot, vagy valami jópofa magazint, és szeretem eldönteni, akarok-e olyat is venni. Az előfizetéssel az a bajom, nem biztos, hogy időben megkapom, stb, stb. Szóval, mondtam a hölgyeménynek, ez nem nyert, mondja meg, honnan van a számom. Azt mondja, hogy én adtam meg. Hát, kezdtem magam hülyén érezni, biztos valamikor valaki pisztolyt szorított a fejemhez, hogy a számom valami atomraktár belépőkódja és adjam meg, vagy végem, de esküszöm,ilyenre nem emlékszem.

Újra feltettem a kérdést, ha már ötödször hív, legalább a forrást lesz szíves elárulni, de már hisztérikás rohamot kapott és kérdezte, hogy akkor én most mi a fenét akarok egyáltalán. Nem sokat, CSAK ,HOGY FELEJTSE EL A SZÁMOM! Nem tudom, mivel van a baj, a laptopjával, mert nem töröl a fránya gép, vagy a hallásával, de mindkettőt időszerű lenne megmutatni valakinek.

A 40 éves szűz c. filmben van egy jó párbeszéd. Én nem vagyok olyan piszok, hogy használjam, de lehet, hogy ha valaki egy nap meghaladja a 10-szeres hívást, akkor eljátszom:

-Halló, itt xy a blabla cégtől......

-Te telemarketinges vagy, ugye?

-Igen....

-Van a közeledben valami nagyon magas épület?

-Igen...

-Akkor menj fel, és ugorj le!!!!!

Ez tudom, nagyon radikális lépés, és szemét húzás is, de amikor már a véred szívják, és persze ismeretlen számról, akkor már nem tudsz mit csinálni. Én már kinyomom, ha ismeretlen a hívó. Ha valaki ismerős, csak valamiért nem mutogatja a számát, írjon sms-t, hogy vegyem már fel.

A másik, nagyon jó, a postaládás bedobálós marketing. Én úgy tudom az új reklám-marketing törvény miatt nem is dobálhatnának be semmit, duguláselhárítás, csőtörés, hűtés-fűtés, pizzéria, prosztatagyógyszer, etc, etc...és nem is hívogathatnának. Mert van magánélet is. Ha valamit meg akarsz venni, megveszed. Én nem hiszek ebben a marketing dumában. Ami bevált, bevált, ami nem, az nem. Nem hiszem, hogy egy befásult robotika ember a telefonban fog majd engem meggyőzni, nekem milyen jó, ha ezt meg azt veszek.

Ezért fogok az iwiwről is lejelentkezni. Oké, én oda nem adtam meg semmilyen adatom, onnan nem derül ki a számom, de idegen emberek írogatnak, hogy "Kedves  Akárki! Mi nem ismerjük egymást,de....." akkor minek írogatsz!!!!!! Mert milliomos leszek, ha a piramis játékodba beszállok? Mert feltaláltad a rák ellenszerét és segítsek eladni? Mert olyan kisgyereken segítsek, akinek a fotója 6 éve is fent volt és ha azóta nem halt meg, már szerintem biológiai csoda, vagy sosem volt beteg?

Szóval, nem tudom, hol van a határ, az üzleti lehetőségek kiaknázása és a magánélet sérthetetlensége között.

MZ/X, MZ/X jelentkezz!!! Ez a jövő zenéje!

 

 

 

Nemrég olvastam az egyik portálon, hogy miket gondolnak a magyar vendéglátósok a Sziget-látogató külföldiekről. Hát, édes barátom, egyenlőre belőlük élsz, még ha be is hány a pultod elé, ha félmeztelenül is fetreng a földön, ha a pocsolyába hempereg is. Egyébként miért is vagyunk bunkók velük? Attól a piától viselkedik úgy, ahogy, amit mi adunk nekik, aztán meg megy a parasztkodás velük. Irtó drága a mostani Sziget, az a pultos, aki kimegy, nem a "Prodidzsáj" zenéje miatt van kint (imádom azt a reklámot, mindent elmond rólunk szerintem), hanem azért, hogy egy hét alatt a lehető legtöbbet lerabolja. Tisztelet a kivételnek. De akkor is ott van a fején a grimasz, hogy kis bunkókám, menj a pultomtól. Tavaly nem egyszer hallottam beszólásokat a bódé belsejéből kis elázott holland vagy francia kislányokra, akik életük első és lehet, hogy utolsó Szigetén voltak.

De nehogy azt hidd, hogy csak a fesztiválokon vagyunk utálatosak. Utálatosak vagyunk a közértben, a sarki kis mindenes-boltban, a benzinkúton, a plazában a butikban, a közlekedési eszközökön, az orvosi váróban, a bankban. És itt most a kiszolgáló személyzetről beszélek.Az, hogy ügyfélként sokszor minősíthetetlenül viselkedünk, hogy képesek vagyunk köldökig kigombolt hawaii-mintás ingben és úszógatyában bemenni egy bankba, és ott hangosan, üvöltve telefonálunk, a biztonsági őrt meg leugatjuk, ha szólni mer, már fel sem tűnik. Az, hogy tolakodunk,lökdösődünk, hogy összefogdossuk a zsömléket a boltban és visszadobáljuk, más meg egye így meg, már meg sem kottyan. (Nem is eszem olyan boltból zsömlét.) De bemész egy butikba, jó esetben még böffentenek egy "heeeellló"-t, rosszabb esetben ott sincs a kislány, ténferegsz, aztán dühödten, a hátad mögé osonva rád rikkant nyávogva: "segíííthetek?". De nem akar segíteni, csak fél, nehogy valamit a nadrágod zsebébe csempéssz, ja, egy szűk farmerba sok mindent bele lehet csempészni, mondjuk a táskaüzletben.Vagy vegyük a közértet. Megtalálod a három hete lejárt felvágottat a pultban, mersz szólni, hogy elnézést, ez lejárt, oda szeretnéd adni, mire pofavágás, és jön a "Mit csináljak vele? Egyem meg?" kultúrkérdés. Hát edd meg, bakker, ha nem tudod, hogy ilyenkor megköszönjük a vevőnek, hogy szólt és nem az ÁNTSZ találta meg. Sajnos a legtöbb helyen ilyenbe ütközöl.

Vagy vehetjük a benzinkutat, ahol a kutas előszeretettel meg szeretné tankolni a kocsid, ha nem hagyod, megy a bajusz alatt morgás.  Épp egy ügyfelem mesélte, megengedte, át is vágták 30 literrel, erre én kibuktam, kolléganőm meg mondta, most mit akadok ki, ő azért jött el az egyik kútról fél év után, mert ott mindenki ebből él. Mondom neki, de akkor ott lopnak. Igen. És? Hát, az agyam elszállt. És akkor ne beszéljünk a bájos nővérekről, akik személyes adataidat kiordítják a rendelőben, és izzadságszagú kondenzcsíkot húznak maguk után, de könyékig rúzsosak, és "vetkőzzön le" csataüvöltéssel tartják rettegésben a betegeket. Ez főleg a kis öregekre hat rémisztőleg.

Nem utálok én senkit, de egy kultúrországban a közlekedési csomópontoknál diákok, vagy kijelölt személyek segítenek a turistáknak eligazodni, merre is járnak  valójában. Egy kultúrországban akkor él jól egy vendéglátós, ha többször visszamész hozzá és elmeséled itthon, milyen jó fej volt az a kis köpcös pincér, mert adott egy szál virágot a vacsoránál. Mosolyognak. Kedvesek. Figyelmesek.

Én nem azt mondom, itthon nincsenek ilyenek. De, vannak. Csak kevesen. Miért van az, hogy mész az utcán és minden második ember fején a kötelező gyűlöletet látod? És most ne keverjünk bele napi politikát, vagy megélhetést. Sok tőlünk rosszabbul élő embert ismerek, ők többet mosolyognak, mint a pénzesek. Ez hozzáállás kérdése. Sosincs úgy, hogy ne lenne valahogy.

Csak ha emberekkel foglalkozol, miért nem lehet emberszámba venni őket? Miért kell rögtön támadni? Miért kell belekötni az élő fába is? Egy kedves ismerősöm mondta -aki egyébként takarítónő és 80 ezret keres, tehát nem egy túlfizetett- hogy fél már kimenni csak úgy spontán az utcára, mert állandóan csak azt látja, valaki mindig beleköt valakibe.Miért vagyunk mi ilyen utálatosak? Genetikailag van kódolva? Miért nem szeretjük az embereket? Minket így hogy szeressenek? Hogy várhatjuk el, hogy megéljünk belőlük?

Ahová próbálni járok, van egy ici-pici boltocska. Még Pasaréten dolgoztam, mikor volt a sarkon egy kis zöldséges, ott dolgozott Hédike. Most ez az angyali teremtés 10 év után átjött abba a kis boltocskába, és most ott szórja magából a fényt. Kedves, még este 11-kor is, mosolyog, ragyog, pedig biztos be van dagadva a bokája, és a töke tele van mindennel, de nem mutatja. Egyszerűen mosolyog. Pedig biztos nem keresi degeszre magát, biztos ő is inkább otthon olvasgatna a 200 nm-es teraszon, ha lenne neki olyan. Akármi történik is, ő kedves, és az emberek névről ismerik, szeretik, és ha idegbeteg hangulatod van, akkor bemész hozzá és megnyugszol.

Miért nincs több Hédi? Miért nem mosolyogtok?

Legyen már vége a kötelező gyűlöletnek!

 

 

Kis fürge állatka egy barlangban. Fehér csontkoporsó mögül tör elő percenként. Kis szolgaként él, de titokban már lovagnak készül. Fehér szirteken úszik a tekinteted, rózsaszín marcipáncsúcsok, nyelved hegyén olvad a friss tejszín íze. Csodát élsz át. Csobogó patak medre, ami viharban forrongó tenger ölévé változik, olyan érzések kerítenek hatalmába, amiket álmodni sem mertél soha. Buja, pézsmaillatú bölcső, lazacszín szirmok, húsevő virágok, mélyükben igazgyöngy csillog....megérintheted? Nem teheted, érintésre összetörik, pedig csak arra a kis mozdulatra vár, hogy megtapintsad ,érezd, hogy él......él, és vergődik, hogy a szirmokból kilépjen és vörös ékkőként ragyogjon, miközben szádat felé emeled és imát rebegsz rá..... Imát érdemel. Minden, ami így élteti az életet,minden, ami ennyire valóságos és mégis tünemény, annak szentélyt kell emelni.....de hisz abban él......szentélyben, amit tisztelni kell..... Marcipán és alabástrom, homokkő és selyem, lazac és rózsaszirmok, gyöngy és gyilkos szépség...... Megtagadnálak, de nem tehetem. A titkos ajtó mögötti titkos kertet többé be nem zárhatom.

Tapasztalatlan suta. Úgy éreztem magam, mikor átöleltél. Majd pár perc múlva gátlásom maradék löszfalára épített kis kuckóját is széttépte az elementális erő, amit bőröd illata adott. Soha ilyen friss és buja, vad és ösztönös illatot nem éreztem. Kitágult az univerzum, rezgett a levegő, a forróság, ami az utcán tombolt, most beszökött az ablak kis résén, fojtogató volt, vagy csak a felhevült érzékeim égettek szénné...

Sokkolt a tudat, hogy megteszem, amit tudtam, hogy meg fogok tenni, mert meg akarom érezni, amit adhatsz, vagy elveheted, amiről tudod, hogy belőlem jár neked. Uralkodhattál volna, de vezettél, egyenrangú harcosként a vágy ütközetében, kéz kezet fogott, száj érintett szájat, ösztön űzött ösztönöst, és vakitott a fény, ami belőled sugárzott....

Faludy könyvét olvastam épp, törökülésben néztél engem, kissé vállad felé hajtottad fejed, okos, figyelő, vadász tekinteted simogatta arcom. Nem tudtam a szemedbe nézni, mert benne a saját vágyaim láttam volna, amik hol menekülőre fogták a dolgot, hol kíváncsiság hajtotta őket. Felém hajoltál, lehelleted mézillat mentával, az erő és a szenvedély fura kémiai vegyülete áradt belőled.

Nem menekültem már. Hiába is, csak magam elől futottam volna. Itt volt az idő.

Kábulat, szédülés, mint valami fura lázálomban, csak a visszafojtott szenvedély, amit nem akarok engedni, éget, megöl, felszabadít, amit nem szabad eleresztenem, mert veszélyt rejt, mert olvadékony, mint a láva, mert arany színben fürdet meg mindent, amihez ér, mert lobbanékony, és halálos....ez maradt meg nekem, ez a veled töltött idő, ez az örök június....

Álomból ébredtem, néztél, azt mondtad, a mellemen a szívemnél lánggyűrűket láttál, vibráló spirálokat, és én sírtam. Sírtam, mert olyan hatalmas teher nehezedett rám, sírtam, mert tudtam,milyen nehéz is neked, titokhozdozói lettünk egymásnak, együtt sírtunk a bolyongókért, és együtt a maradottakért.

Mi már megmaradunk. Szelídülünk, tanulunk, de megmaradunk egymásnak.

A Tölgy és a patak.